Kedves Olvasóim!

Ma a párkapcsolatokat vesszük górcső alá. Gondolkoztak-e már azon, vajon mi célt is szolgálnak a párkapcsolatok, vajon miért van az, hogy valaki csak úgy, minden átmenet nélkül megtetszik nekünk a buszon, közértben, diszkóban, munkahelyen? Miért van az, hogy bizonyos emberekkel hosszabb együtt töltött idő alatt mintegy „összecsiszolódunk” és egyszercsak azon vesszük észre magunkat, hogy immár szinte elválaszthatatlanok lettünk egymástól?

A válasz: saját magunk. Mint minden, körülöttünk lévő dolog, helyzet, velünk történő esemény, mind, mind azt a célt szolgálja, hogy megismerhessük általa saját magunkat. A saját igazi, valódi lényünket. Nem azt, „akit” a mindennapokban élünk, aki számos korlát, tudatos és tudattalan akadály, gát közé szorítva, és azokat jól vagy kevésbé jól elfogadva a számára rendelkezésre álló játéktéren próbál minél önfeledtebben játszani. Nem, ezt már ismerjük. Sokkal inkább azt, aki számára nem léteznek korlátok, aki legfőbb erőssége a tökéletes boldogság megélése és a korlátlan teremtés képessége. Aki mentes mindazoktól a határoktól, amiket mi sajátunknak és – legfőképpen – megdönthetetlennek hiszünk.

Ezen valódi énünk felfedezése nem egyszerű, sok munkát igényel, nagy odafigyelést, őszinteséget, és mindenekfelett szeretetteli, segítő hozzáállást, közeget. Nos, ennek a rendkívül intim és biztonságos közegnek a megteremtése a párkapcsolatok feladata ezen a Földön. Minden más amolyan „úri huncutság”. Kell, persze, meg jó is, de a fő cél ez. Ebben a közegben vagyunk képesek a legféltettebb, leginkább szégyellt „hibáinkkal”, „hiányosságainkkal” szembenézni, azokat megmutatni, napvilágra hozni és gyógyítani. Csak a párkapcsolat képes ezt az „inkubátorházat” biztosítani számunkra. Persze csak ha jól működik. És itt utalnék a kommunikáció csodái című korábbi bejegyzésemre: ha a kommunikáció célja nem az, hogy urambocsá’ lealázzuk, megszégyenítsük, legyőzzük egymást; ha a hozzáállás hátterében az van, hogy igen, tudom, hogy a felszíni üvöltözés vagy vádaskodás mögött igen-igen mély sebek, sérülések vannak, akkor képesek vagyunk konstruktívan hozzáállni a vitához és az nem elharapózni fog, hanem kisimulni, megoldódni, és esetleg a társunkban (sőt, akár bennünk) egy újabb seb lesz képes behegedni, majd begyógyulni. Ez a párkapcsolatok feladata. És a legnagyobb tisztelettel és szeretettel viseltetve saját magunk, a helyzet és a párunk iránt lehetőség nyílik valóban előrevivő megoldást találni egy-egy veszekedés kapcsán. Hiszen tudjuk: az érzelmek, főleg a heves és negatív érzelmek valamilyen mély és fájdalmas lelki sérülést takarnak: ha ebben tudatosak vagyunk képesek vagyunk segíteni a párunknak – és hát saját magunknak is.

A következő kérdés, hogy mi alapján tetszik meg valaki, mi alapján szeretünk bele és végül mi tart mellette hosszú időn keresztül? A szokott és kedvelt válasz erre: ha meg tudnám mondani, nem is szeretném igazán. Ez nagyon trükkös kis bújócska, de járjunk csak a dolog végére egy picit: menjünk a kapcsolat elejére. Mi ragadott meg benne? A szeme? (azaz: tekintete). A szépsége? A kedvessége? Ereje? Magabiztossága? (tehát: a kisugárzása) Biztosan fel tud Ön is, Te is sorolni néhány olyan tulajdonságot, jellemzőt, ami megragadott az első pillanatban. Ez jellemzően valamely olyan tulajdonság, amit magunkban hiányosnak, hiányzónak érzünk – természetesen a legtöbbször tudat alatt, ezért kell hozzá valaki, aki megmutatja, ezért vesszük észre a másikban. Amikor pedig valaki olyannal találkozunk, aki ezeket a tulajdonságainkat a megfelelő minőségben, hőfokon és összetételben tartalmazza, na ott akár első pillantásra lángra gyúlhat a szerelem. (És itt most eltekintünk a karmikus kapcsolatoktól, amikor előző életbeli megoldatlan szituációknak próbálunk a párunkkal újra nekifutni abban a reményben, hogy most sikerül megoldani.) És hogy mire, kire is irányul ez a vonzalom, ez a szerelem ilyenkor? Ezt a kérdést a legritkábban szoktuk feltenni. Jó, ha már addig eljutunk, mi tetszett meg benne. De hogy miért pont az? Nos? Igen, igen, a válasz rém egyszerű: mert azt láttuk meg éppen a másikban, amit magunkban kevésbé merünk, vagy kevésbé szeretünk (, fogadunk el, stb..). Tehát lényegében saját magunkba leszünk szerelmesek. (Természetesen a fel nem ismert és el nem fogadott tulajdonságainkba, részeinkbe.) És szinte hallom a felhördülést: hogy ez milyen önző és becstelen dolog... Nem, nincs ebben semmi erkölcstelen, hiszen tudjuk: amíg magunkat nem vagyunk képesek szeretni, mást sem fogunk tudni. És nem tudunk többet adni, érezni, mutatni kifelé, mint amennyit befelé tudunk. Igenis kívánatos hát, hogy szerelmesek legyünk önmagunkba. Tisztán, természetesen. És ha ezt képesek vagyunk felismerni akkor a másikba való „beleszerelmesedés” pillanatában meg is történhet a csoda: azokat a tulajdonságokat, melyeket eddig csak benne vettünk észre, hirtelen felismerhetjük magunkban is. Vagy legalábbis rájöhetünk, hogy igen, akár még az is lehet, hogy én szeretnék ilyen szép, kedves, erős, magabiztos vagy épp csillogó tekintetű lenni. Csak épp azt hiszem, hogy ez nekem nem megy. Hogy én nem ilyen vagyok. Hogy ez belőlem öröktől fogva hiányzik. Mert apám/anyám sem ilyen volt, nem láttam ilyen mintát, nem ilyen családba születtem, nem kaptam ezt meg az élettől, és így tovább, és így tovább. Holott csupán arról van szó, hogy még nem adtunk eleddig lehetőséget magunknak, hogy ezeket a részeinket, tulajdonságainkat meg merjük élni! És az igazi munka itt kezdődik, mindazon korlátoknak a lebontásával, amelyek ezektől a tulajdonságainktól elválasztanak.

Mert amikor valaki megtetszik a buszon, munkahelyen vagy épp a közértben, akkor szembesülünk vele, hogy az, ami tetszik benne, amit ő képvisel, ami olyannyira megragadott bennünket, nos, ez sajnos a saját kis életünk játékterén a jelenlegi korlátainkon túl található...