Ez nagyon jó, bár sajnos a vége, amikor a szándékot tett követi, nem lett részletesen kifejtve - szerintem arra is nagy szükség lenne, ha bizonyos módszereket találnánk arra, hogy a sérült részeinket megtaláljuk. Ha sötét van, úgy nehéz küzdeni, mert nem látjuk az ellenséget, ha világos van, úgy látjuk ugyan, de nincs mivel legyőzni.

Módszert keresni, a megfelelőt, az a nehéz, ami talán mindannyiunknak jó...

Több módszer is létezik, én arról tudok írni, ami nálam hatékonynak bizonyult: ez a kineziológia. A lényege, hogy adott problémához kapcsolódóan a tudatalattiban megkeresi a kiváltó okot, lelki sérülést és felszínre hozza, az azóta szerzett tapasztalataid fényében új megvilágításba helyezi, mintegy átírja a tapasztalatot, ami így a helyére kerülve nem generál több fájdalmas működést. (mivel minden érzelmi sérülést, tudati blokkot egy adott szituáció téves értelmezése és az ebből fakadó önbántás, bűntudat, stb. kreál bennünk, ezért a kulcs ezen értelmezés felülírása)

Aztán már ahogy "rutinosabb" lettem ennek a módszernek az alkalmazásában egyre inkább az került előtérbe, hogy egy-egy mai életembeli helyzet mit mutat, melyik részem "kívánkozik vissza" hozzám. Azt hiszem ez az előbb leírtaknak egy másik nézőpontja, amikor már nem vagyok kíváncsi rá, hogy hol és miért sérült bennem valami, csak azt szeretném, hogy helyére kerüljön. És ilyenkor elismerem, hogy x dolgot nem jól működtettem eddig, elfogadom, hogy ezt nem tudtam és szeretettel fordulok magam felé e tekintetben, és ez azt eredményezi, hogy ez a részem megint el tud kezdeni normálisan és jól működni, mert már nem vádolom magam sem tudatosan, sem tudat alatt azért, hogy egyszer régen valamit talán nem úgy tettem, ahogyan az engem szolgált volna.

A "hogyanja" pedig lényegében a belső látás, intuíció vagy ahogy nevezzük használata, ahova a tudattalan "fel tudja dobni" azt a képet, helyzetet, érzést, gondolatot, stb. amivel foglalkoznod kell. A kinez is ezt használja, csak ott a kineziológus segít, aztán ha elég rutinossá váltál már egyedül is megy :) az meg, hogy mennyire akarsz mélyre menni és rutinossá válni, az csak tőled függ. :) És hát meg kell tanulni bízni magadban, hogy amit látsz, érzékelsz, az úgy igaz, és nem az elméd játéka. Tudom, nehéz, nekem is ráment fél évem legalább, míg már 90-95%-ig nem kételkedtem benne. De megéri :)

Azt nem tudom, hogy mindig mindenre ugyanúgy használható-e mindkét megközelítés (és biztos, hogy még ezen kívül több is létezik), valószínű, hogy úgyis az jön előtérbe amelyik adott helyzetben segíteni tud.

És akkor ez most itt egy kicsit a reklám helye :) a párom a legfőbb kineziológusom is egyben és teljesen elégedett vagyok vele, bátran tudom ajánlani, ha ezt az utat választod: fenylelek.eoldal.hu

Köszönöm, amúgy nagyon érdekes, hogy ezalatt a pár év alatt nagyon sok módszerről hallottam, többé kevésbé összefüggött mindegyik valahol, de a kineziológiáról nem tudtam, hogy a tudatalatt működő berögzülések kigyomlálásával foglalkozik.

Az a helyzet, hogy az évek során nekem is sikerült rájönnöm arra, hogy hiába akarom a fejlődést, amíg valaki "más" irányít tudatalatt, de persze ezt a felismerést megelőzte az a tévedés, hogy ez pusztán gondolkodással megváltoztatható.
Müller Péternél olvastam, hogy a józan ész nagyon sokat segít, az ember belátja, hogy eddig rosszul csinálta a dolgokat, és azért került ilyen helyzetbe - de a további változásokhoz viszont már kevés, mert a józan észnek önmagában nincs ereje. Ezért nem lehet észérvekkel meggyőzni senkit, és erre én is rájöttem, hogy hiába próbálom a felszínről megváltoztatni a tudatalatti berögzüléseket, miközben az életem aszerint a kotta szerint zajlik, ami mélyen belém van írva.

Emiatt a felismerés miatt viszont gyanakvóvá váltam, és állandóan vizsgáltam, hogy amit gondolok, most az amiatt van, mert a belső Énem üzen intuíció formájában, vagy pedig - ahogy írtad - az elmém játéka, az egó elnyomó mechanizmusának működése annak érdekében, hogy a problémáról elterelje a figyelmemet.

Írtad, a "hogyanja" pedig az, hogy intuíció, belső látás segítségével a tudattalan feldobja a képet - ilyenből nekem is sok van, gyermekkori események főleg, de igazából annyiféle értelmezést látok bennük, hogy nagyon kevés esetben tudnám megmondani, hogy melyik jelenti félreértelmezhetetlenül azt, amire gondolok.

Ez lenne az első kérdésem: miután találtam egy eseményt, képet, érzést, jelenséget az életemben, azt milyen módon kezdjem vizsgálni?
Mik azok a szempontok, aminek segítségével tudhatom, hogy jó úton járok, és nem csak erősítgetem vele az egó falait?

Ha nem vagyok indiszkrét, akkor esetleg illusztrálni tudnád egy konkrét példával is, csak azért, nehogy általánosságokról szóljon a dolog. Persze ha itt túl nyilvános, akkor e-mailben jó, nagyon érdekel a téma!

Belemehetnénk itt most ebbe, de nem biztos, hogy kézzelfogható és számodra is használható dolgokat tudnék leírni. És lehet, hogy sokat tudnál magaddal haladni ebben, de ha van egy konkrét kérdésed, akkor segítséggel hamarabb és messzebb jutsz. Főleg, ha még kétségeid vannak azzal kapcsolatban, hogy hihetsz-e magadnak.

Hogy mégis írjak egy-két támpontot: nekem egy konkrét szituáció kapcsán mostmár az első mindig az, hogy akkor most tényleg, őszintén, és ez a kulcsszó, őszintén, mi történik itt? Mit érzek? Mit éreztem? Szinte biztos, hogy először a másikban látom, ami zavar. Nem bírom elviselni, tolerálni valamilyen viselkedését, tulajdonságát. És ha ez pontosan megvan, hogy mit nem bírok elviselni benne, megint egy nagy adag őszinteség, és meg kell nézni, hogy bennem mi működik rosszul, hogy a másikban ez zavar? Merthogy azért zavar, azért nem tudok szó nélkül, netán mosolyogva elmenni mellette, mert ebben a helyzetben nem vagyok képes egészésgesen működni.

Ez a jelenség az, amire azt mondják, hogy az életedben mindenki (teljesen önkéntelenül és automatikusan) tükröt tart neked: észreveszed a szemében a szálkát, hogy észrevehesd a magadéban a gerendát. ;)

Ha teszem azt dühít, mert annnnnnyira béna, hogy az már fáj, és legszívesebben beleverném a fejét az asztalba, nos, akkor a bénasággal, mint olyannal, nekem is gondom van. És akkor neki lehet állni megkeresni, hogy miért? Én is ilyen béna vagyok valamiben? Legtöbbször ez a helyzet... vagy korábban az voltam, és már túl vagyok rajta, de jobb szeretek nem gondolni rá, szégyellem: azaz a múltam egy szeletkéjét nem fogadtam el. És akkor lehet gyúrni rajta, hogy a bénaságomat elfogadjam magamban. Vagy lehet tovább menni, hogy miért bánt? Miért zavar, hogy béna vagyok? Kevésbé vagyok ezáltal értékes a saját szememben? Netán nem fér bele a magamról alkotott képbe, hogy valamiben nem vagyok tökéletes? Hogy nem tudok mindent? Miért kellene mindent tudnom? Miért kellene tökéletesnek lennem? Ja, hogy igazából méricskélek? Hogy elvárásaim vannak magammal szemben? Hogy igazából nem szeretem magam úgy, ahogy vagyok? .... és lassanként eljutunk a gyökeréig, amire ha rájösz, már segít, de ha még el is tudod fogadni, hogy ezzel a bénasággal együtt is igenis ez vagy te és magadnak teljesen szerethető vagy így, hát az már lényegében siker.

Ez működik nem csak személyekkel: lekéstem a buszt és iszonyú ideges vagyok miatta.. miért? Nem, nem természetes, hogy ideges vagyok, ha lekésem a buszt. Ideges vagyok, mert valamit akartam, és nem jött össze, vagy mert nem érek oda időre, és jaj mi fog történni.. ugye? félelem. a félelem alapja pedig mindig valamilyen hibás belső működés.
Vagy szorít a határidő és stresszel.. miért? mert a főnök le**sz? és? ez miért zavar? mert kirúg? és ez miért baj? mitől félek? hogy nem tudok elhelyezkedni? vagy egyáltalán, hogy jön elő, hogy kirúg? egy ilyen miatt? hát ennyit érek én? miért nem megyek oda hozzá és beszélek vele, hogy módosítsunk a határidőn? mitől félek? .... és lehet szépen végig menni a legmélyéig. A lényeg "csak" az őszinteség. És hogy belül van a probléma is, a megoldás is, nem kívül!

Na elég hosszú lett az egy-két támpont, remélem segít. :)

Hogyne, nagyon sokat segített, pár napja ezen gondolkodom, és bizony előbukkannak olyan dolgok, amiket nem vettem észre eddig.

Mondjuk szerencsére sokat nem szoktam aggódni ilyen apróságok miatt, mint a busz, de tény, hogy a másokban zavaró dolgot nem mindíg sikerül így észrevenni, mert nagyon erősen letagadjuk magunkban. Amióta olvasom a blogod dolgait, tényleg úgy érzem, hogy továbblendültem a keresésben!

Örülök, hogy úgy érzed, segített! :)