Immáron négy napja, hogy az előző bejegyzést írtam, amit akkor úgy gondoltam, hamarosan követni fog a második rész.. hát, nem így lett. Aznap (Föld napja) annyira jól sikerült minden, tele voltam élményekkel, imádtam, hogy végre 'része vagyok a világnak', hogy tökre arra vágytam, mostmár legyen ilyen mindig.. :) Aztán lett. Annyira, hogy három nap alatt sok is lett belőle.
Egyszerűen képtelenség, hogy egy időben ott is legyek, jelen, meg is éljem, figyeljem is, hogy mit élek meg és még próbáljam is a helyére tenni, hogy mit szeretnék ezáltal mutatni/tanítani magamnak, magamról. Vagyis pontosítok. Nincs baj ezzel, ha nem 'akadok el' semmin. De ha jön egy élmény, ami előtt megállok, amibe beleragadok, amivel nem tudok mit kezdeni, érteni nem megy, túllépni sem megy, akkor csúnyán elkezdenek feltorlódni mögötte a dolgok. Jönnek, jönnének az újabb pillanatok, amikben ott a helyem, csak épp leragadtam egy régebbinél. Mint a tavaszi jégzajlás. Amíg minden folyik, semmi baj, de ha egy, csak egy jégtábla áll keresztben a folyón... hát abból percek alatt árvíz lesz. És én most így jártam...
Mit tegyen a fuldokló, ha nem bír az árral? Természetesen adja meg magát.. a víz pedig majd partra veti. Én pedig ellenállok. Úgy feküdtem, úgy ébredtem, még álmodni is azt álmodtam, hogy ellenállok :) Igyekszem mindent befogadni, ami csak felszínre jön bennem, de valami nem igaz mégsem. Valaki, valahol hazudik.
Van egy részem, ami érezhetően, láthatóan morcos, mégis azt mondja, jól érzi magát. Láthatóan hazudik. Ő is tudja. Mégis kitart e mellett.. Valamire vár.
Gyakran játszom durcás gyereket ott belül, passzívan ellenállok a helyzetnek, bármi is legyen az, és ettől jó vacakul tudom érezni magam. A passzív ellenállás pedig valahol mindig azért van, hogy egy sebet elrejtsen. A sebre pedig az elmúlt két napban derült majdnem fény, épp annyit kapott, hogy fel még ne ismerjem, de mutassa magát. Na jó. Akkor játsszunk felismerős játékot.
A seb egy fájdalom, ami egy tévhitből táplálkozik. Egykoron, amikor ezt a tévhitet próbáltam magamban egy helyzet által felismertetni és eloszlatni, akkor inkább a 'B' variánst választottam és ahelyett, hogy felfedeztem volna, hogy nem igaz, amit gondolok magam (és a világ) működéséről, inkább sorscsapásként, fájdalomként, kudarcként éltem meg és jól, jó mélyen elraktároztam magamban. De vajon mi ez?
Itt most elkalandozok picit, aztán meglátjuk.
Föld napjáról hazafelé jövet az autóban egy rövidke beszélgetés folyt (igen, hazafelé már nem kellett stoppolnom, hoztak :)). Egy hölgy mondta (hirdette?), hogy x tanfolyamot tart a jövő héten, (talán az egóval kapcsolatban) merthogy az utóbbi időben sokminden jött le neki erről. Beugró hétezer. Ez így rendjén is van, járok egy másik helyre is, ahol a srác a saját élettapasztalatát, felismeréseit osztja meg velünk alkalmanként kétezerötszázért. És akkor az ötlött fel bennem, hogy valamit nem csinálok jól. Hogy én kiírom ide a netre, ingyé' amik feljönnek bennem és úgy érzem, másoknak is hasznos lehet... van, aki ugyanezt tanfolyam keretében teszi és pénzt kér érte. Esetleg, esetleg nem értékelem eléggé a felismeréseimet, tapasztalataimat? Esetleg. Esetleg azért olvassák, olvassátok ezt a blogot is annyian, amennyien (nem sok), mert én nem értékelem eléggé azt, amit leírok? Nem tartom elég fontosnak? Úgy a világmindenség szempontjából. Vagy akár a saját életem szempontjából. Akkor persze, hogy más sem fogja annak tartani, mást sem fog érdekelni... Tiszta sor. Mégis csak most jöttem rá...
Sokminden 'jött le' tavaly nyáron, amik nagyon-nagyon jók voltak, nagyon jó felismerések. Nincs mind itt fenn. Sőt, talán kevés van fenn közülük. Van, amiket le sem írtam. Jó, ez megvan, tök jó, de valahogy természetesnek vettem. Túl sokmindent veszek természetesnek. Az pedig azt mutatja, hogy nem értékelem. Hogy hálát érzek-e iránta, azt most meg főleg nem feszegetném. Igazából nem is nagyon csodálkozom, hogy sokszor vagyok elégedetlen magammal. Ha ami van, az mindegy, akkor mivel is legyek elégedett? Szuper.
Most sem bízom benne, hogy bárki idáig eljut az olvasásban. Már túl vagyok talán az egy oldalon is, úgysem találja majd senki érdekesnek, hogy olvassa... Na szépen vagyok...... És itt most egy fanyar mosolyt azért meg tudok ereszteni magamnak.
Azt hiszem azzal nem merem már itt hosszú ideje szembesülni, hogy a valóságban mennyire nem érdeklem saját magamat. Pedig anélkül, hogy látnám, anélkül nem fog ez változni.
Igen, az volt még egy nagyon fontos felismerésem a napokban, hogy amíg nem látom, hogy mennyire óriási szükségem van a szeretetre (a sajátoméra, természetesen), vagy ha úgy jobban tetszik: magamra, addig nem is fogom értéknek tekinteni, nem fogok vágyni rá és nem is fogom megkapni/megadni/megengedni magamnak. És azt hiszem még nem igazán látom.
