Útonjáró

Játszom.

Most épp a pénzzel. Az utolsó forrásaimat is próbálom kimeríteni. Nem akarok menekülő utat, biztonságot hagyni. Mintha az abszolút nullártól akarnék indulni. De annyi minden van, amit el kellene veszítsek, hogy semmim se legyen! Ott vannak a kapcsolataim. Ott van a család. Ha végképp lóvé, fedél, stb. nélkül maradok, még mindig tudok rájuk számítani. Nem akarnék. Mindenről le akarom magam választani, talaj, biztonság nélkül hagyni az egómat, a létezésemet. Hogy megtalálhassam végre önmagam? Hogy felfedezzem, mivel azonosulok még mindig? Módszeresen kipucolni az életemből minden támaszt? Mintha most így ütne vissza, hogy burokban, támogatottan éltem eddig? Mintha mindentől meg akarnék szabadulni, hogy saját erőből tegyem? El akarom dobni amim van, hogy aztán egyedül fennmaradok-e a vízen? Merthogy nem értékelem a jelen körülményeimet? Nem ismerem el, hogy részem van benne, hogy ilyen? Adománynak, sőt, segélynek tekintem? Könyörületből kaptam, holott nem vagyok érdemes rá? Miért nem ismerem el, hogy az én teremtésem? Miért akarom korlátozni az Univerzumot, hogy hogyan támogasson? Hogy csodát tegyen és ettől nagyfiú legyek? Miért packázok a sorssal, magammal?

Fittyet hányok a korábbi munkámra? Arra a sok melóra, amivel a jelenlegi életemet megteremtettem? Nem is látom, nem is ismerem, nem is ismerem el azt a befektetett munkát, kiállt szenvedést, fájdalmat, ami most is ilyen életet eredményez nekem!

Vagy talán pont azért nem? Mert szenvedés van mögötte? És a korábbi életeim? Amit a lelkem fejlődött, küzdött, hogy ilyen lehetőségekkel érkezem ide, most? Nem becsülöm meg a múltamat? Az eddigi munkámat, ami talán kevéssé volt spirit, de lehetővé tette, hogy most tudjak spirit lenni? Vagy csak most ébredek rá, hogy ez nem számít? Eddig kellett, segített, de már nem számít?

Felszabadítani a döglött energiákat. Ne álljon, áramoljon! Legyen végre ÉLET!!

Erre akarom magam rákényszeríteni a biztos pontok felszámolásával? Kitaszítani a kényelemből. Mozgásba lendíteni!!

A felszín alatt elkészültem, már csak fel kell törni a kéreg alól és áradni!!

Amíg talpalattnyi föld van a lábam alatt, nem vagyok hajlandó a levegőbe emelkedni. A feladatomat végezni.

Mindent felégetni magam mögött.

Ez packázás? Nem hiszem. Teljes hitemmel mondhatom. Ha már csináljuk, csináljuk rendesen.

Most várakozás van bennem. Bizonyosság és várakozás. Várakozás egy dologra, ami be fog következni. Nincs kétség. Csak még nincs itt az ideje. Még nem vagyok rá elkészülve? De, talán igen. De még nem jött el az ideje, az én időm. De már közeleg.

Teljesen szilárdan és biztosan tudom, érzem, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pontosan úgy, ahogyan lennie kell, itt és most. Az események a legtökéletesebb módon haladnak és történnek. Türelem van bennem és hittel teli várakozás.