A korlátaimmal foglalkoztam épp, amikor beugrott. Hirtelen világosság vált, hogy az életem valahol a kiszolgáltatottságról szól. Na nem arról a verzióról, amikor háborúban megerőszakol egy csapat kiéhezett katona (már ha nő lennék), egy (szerencsére) lájtosabb verzióról, de akkor is a kiszolgáltatottságról. Hogy miért volt középiskolában olyan szobatársam, aki egy (vagy két?) éven át félelemben tartott, hogy miért volt egyetemen olyan szobatársam, aki miatt létezni nem lehetett a szobában, hogy miért voltak olyan emberek körülöttem az életem során, akik hangulatától, kényétől-kedvétől függött az én érzelmi állapotom... Nem is tudom, eddig hogy nem jutottam el addig, hogy ezt a kis láncot észrevegyem az életemben.. jó, tudom, most volt/van itt az ideje, most érkeztem el odáig, hogy tudok ezzel mit kezdeni.
És hogy hogy ugrott be? A szomszéd, felül, öblös és talán kissé részeges hangon kiabált valamit a földszinten egy srácnak. Kissé erőszakos stílusban. Kipillantottam és elindult az agyam. Ha most ez a szomszéd, merő jó (bocsánat, rossz-)indulatból egy madzagra kötött szenes vasalóval vagy féltéglával betörné az ablakunkat. Jó, persze, miért tenne ilyet, de hát tegyük fel, hogy tenne. Erre olyan mélyről jövő és tehetetlen, az agyamat szétfeszítő düh kerített egy pillanat alatt a hatalmába, hogy magam is meglepődtem. Itt indult. Többször is szembesültem már vele, hogy félek a puszta, nyers, agresszív erőtől, erőszaktól. Többször is téma volt már az életemben, hogy átadom az éltem felett a hatalmat másoknak, aztán néha lázadok ez ellen. De csak most állt össze a kép. Hogy én ezt azért, és kizárólag azért alakítottam így, hogy képes legyek megtapasztalni a kiszolgáltatottságot. Persze azért arra vigyáztam a tervnél, hogy az életem, testi épségem valójában ne forogjon veszélyben, 'csak' az érzést tudjam megélni. De azt jó alaposan... Megélni a puszta fizikai létezésemben való fenyegetettséget. Megélni az érzelmi biztonságom fenyegetettségét. Megélni a komfortérzetem/biztonságom fenyegetettségét. Megélni azt, hogy tehetetlen vagyok egy szituációval szemben. Megélni, hogy nincs a kezemben semmi, amivel befolyásolhatnám a sorsom alakulását...
És hogy mire jó ez az egész? Nem tudtam eddig. Mindig igyekeztem változtatni rajta. Visszaszerezni az életem felett a hatalmat. Nem értettem a lényeget. Hogy pont az a cél, hogy éljem meg, fogadjam be, adjam át magam, ellenkezés nélkül a teljes kiszolgáltatottságnak. Mert akkor fogok tudni BÍZNI! Hogy a teljes kiszolgáltatottság megélése lényegében a teljes, tökéletes bizalmat jelenti! Hogy ha már teljesen le vagyok korlátozva a létben és semmit nem tehetek magamért, nincs más választásom, mint átadni magam a Valóságomnak, rábízni magam az Életemre!! Bízni, bízni és bízni... Hogy a Nagy Egész értem, kizárólag értem van úgy, ahogyan van!!
Azt hiszem erre éreztem most rá....
